A Férfikar története

Alapítás

A Honvédség Központi Művészegyüttesének létrehozása első alkalommal hivatalosan 1948. február 18-án, a Honvédség aktuális költségvetésének országgyűlési vitájában vetődött fel, ahol egy katonai központi ének- és táncegyüttes létrehozását szorgalmazták.
Ezt követően a Katonai Bizottság 1948. május 31-i ülésén a következő határozatot hozta: "a Központi Kultúrcsoport törzse legfeljebb 20-25 fő legyen, akiket kívülről kell behozni. E köré kell katonákból fokozatosan kiépíteni a nagylétszámú kultúrcsoportot."

A Katonai Bizottság ülése után a Honvédelmi Minisztérium Kulturális Osztályának vezetője Szigeti Pál őrnagy tárgyalásokra hívta Szabó Ivánt, a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) Együttes néptánc csoportjának vezetőjét – nem mellesleg kiváló szobrászművészt –, hogy a HM felkérésére alakítson egy hivatásos katonai táncegyüttest. Szabó Iván javaslatára a tárgyalásokba bevonták Vásárhelyi Zoltán zeneművészeti főiskolai tanárt, hogy nagy típusú, több műfajú és összetételű együttes felállításának lehetőségéről egyeztessenek, s dolgozzanak ki javaslatot. Mint a Szovjet Hadsereg művészegyütteseinek szervezeti felépítése volt: tánckar, énekkar, zenekar…
A kezdeti tárgyalások hamarosan megszakadtak. 
Ennek ellenére kialakult egy olyan tervezet, amely továbbra is egy nagy típusú művészegyüttes felállítását javasolta.

E tervezet először a felső katonai vezetés elé került, majd a Gazdasági Főtanácshoz.
A Gazdasági Főtanács „állampénzügyi okokból” a fokozatos fejlesztés megvalósítását javasolta, így, a nagytípusú, háromrészes szervezet létrehozása helyett első lépcsőként egy 30 tagú csoport felállításához járultak csak hozzá.

Az újabb állásponttal Szigeti Pál őrnagy, a HM képviseletében megint csak Szabó Ivánt kereste meg, s kérte fel egy új tervezet elkészítésére. E tervezet egy tánccsoport és egy 8-10 fős népi zenekar létrehozásáról szólt, amelyet a Honvédelmi Minisztérium is elfogadott.

Szabó Iván elképzelése azonban csak részben valósulhatott meg, mert a népi zenekar vezetőjének az általa javasolt Farkas Ferenc (később a Zeneműművészeti Főiskola professzora, Kossuth-díjas zeneszerző) személyét a Honvédelmi Minisztérium Kulturális osztálya nem fogadta el. Így megfelelő művészeti vezető hiányában a népi zenekar nem alakult meg, ami jelentős gondot okozott az alakuló tánccsoport munkájában.

A már megkezdett tagtoborzás után 1948 szeptemberében ideiglenes jelleggel és névvel a Szabó Iván által egybegyűjtött tánccsoport megkapta a Honvéd Központi Táncegyüttes elnevezést, őt pedig kinevezték vezetőnek.

Mivel zenekar egyáltalán nem állt rendelkezésükre, ezért a táncegyütteshez szerződtették Béres Ferenc furulyaművészt, mint népi zenészt és népdalénekest. A mindennapi próbákhoz pedig zongorakísérőt alkalmaztak.

(…)

Ezzel szinte egyidőben 1948 szeptemberében került ismét a Katonai Bizottság elé az „Együttes” céljait, szervezeti felépítését és működési alapelveit kidolgozó anyag, amely alapján a Honvédelmi Minisztérium belső intézkedése szerint még szeptember végén megindult az énekkar szervezése is.

E feladattal Kabán Béla századost a Kossuth Tiszti Akadémia növendékkórusának vezetőjét bízták meg, aki az alakulatokat járva feltérképezte a jó adottságokkal rendelkező katonákat (Magyar Néphadsereg, BM, Határőrség), akik az adott helyszíneken előzetes meghallgatáson vettek részt.

Ezt követően, mintegy 500 katonát hívtak meg 1949 január-februárban egy központi meghallgatásra, akik egy szakmai bizottság előtt énekeltek. A bizottság elnöke Szigeti Pál őrnagy (Honvédelmi Minisztérium) volt, tagjai: Vásárhelyi Zoltán karnagy, Kerényi György zeneművészeti főiskolai énektanár, Kabán Béla százados és Béres Ferenc énekes, voltak.

E bizottság 38 főt választott ki az énekkar tagjainak és őket már az év februárjában alakulataiktól az együttes bázisára: a Honvédség Házához vezényelték.

Ezzel párhuzamosan a kijelölt bizottság polgári énekeseket is meghallgatott: többek között a Zeneművészeti Főiskola énekszakos hallgatóit, a Főiskola 1947-ben alapított Bartók Béla Kollégiumának növendékeit, munkásénekkarok dalosait, akik közül a „jó hangminőséggel és szakmai ismeretekkel” rendelkező 8-10 fő kiválasztása után azokkal már márciusban szerződést is kötöttek.

Az értékelő bizottság az Énekkar szervezésének harmadik fázisaként hirdetés utáni önként jelentkezőkből válogatott, akik szigorú szakmai vizsgáztatáson estek át. Ez a folyamat 1949. február 20 és március 25 között zajlott le.

A közel négy hónapig tartó intenzív szervezési időszak után, március 25-én, 66 taggal megalakult a Honvéd Központi Énekkar, amelynek állománya 60%-ban katonákból, 40 %-ban szerződéses polgári személyekből állt, vezetője Kabán Béla.
Az Énekkar szakmai képzésére Kerényi György zeneművészeti főiskolai tanárt szerződtették.

A Központi Táncegyüttes és Énekkar szakmai és logisztikai szervezése közben 1949. február 23-án kiadták a Magyar Néphadsereg Vezérkari Főnökének 00046. számú parancsát, amely elrendelte az „Együttes” megalapítását, a Honvédség Háza szervezetében. Ennek alapján kiadták az „Együttes” szervezeti felállítását is meghatározó intézkedést és állománytáblát, így 1949. február 26-án megalakult a Honvéd Központi Művészegyüttes.
Állománya összesen 152 főből állt (7 tiszt, 5 tiszthelyettes, 50 sorkatona, 90 szerződéses polgári).

Mindeközben márciusban intézkedtek még a Honvédelmi Minisztériumban egy kis létszámú szimfonikus zenekar létrehozására is, amely intézkedéssel egyidőben felhívást adtak ki a Zeneművészeti Főiskola növendékei részére.
 A jórészt főiskolai hallgatókból április elején megalakult zenekar végül 35 fővel jött létre. A szimfonikus zenekar vezetésével Dávid Gyula zeneszerző-karmestert a Nemzeti Színház karnagyát bízták meg.

A többirányú szervezésből megszülető Honvéd Központi Művészegyüttes végül 20 fős tánckarral, 66 fős énekkarral és 35 fős szimfonikus zenekarral kezdte meg működését 1949 tavaszán.

Alapító, szervező munkája után Kabán Béla a kórus vezetését átadta a jeles szakembernek, Vásárhelyi Zoltánnak, akinek javaslatára 80 főre emelték a kórus létszámát. Vásárhelyi a kariskola sikeres továbbvitelére kiváló asszisztens gárdát hozott magával: Vass Lajos, Maklári József, Forrai Miklós, Pődör Béla és Darázs Árpád személyében, akik egészen a 70-80-as évek közepéig jelen voltak a kórus szakmai vezetésében.


Kezdeti időszak (1950-1956)

1950 januárjában határozott kari vezetőkkel indult az építkezés időszaka: az énekkar művészeti vezetője Vásárhelyi Zoltán Kossuth-díjas karnagy.
Szabó Iván a tánckar, Dávid Gyula a szimfonikus zenekar művészeti vezetője.

Ezt az időszakot sok fellépés, növekvő nézőszám, sok-sok munka és különös kettőség jellemezte.

Egyfelől a korszak elvárásainak megfelelően a színpadon bombasztikus propaganda produkciók születtek, másfelől a próbatermekben lázas készülődés folyt a csodákra.
A kórus önálló zeneakadémiai hangversenyekre próbál és készül, s itt már helyet kapnak Bartók és Kodály férfikari remekei.

Az egyre ismertebbé váló „Együttes” egyre jobban vonzotta a tehetséges művészeket: Horváth Ádámot, Palcsó Sándort, Ilosfalvy Róbertet, Réti Józsefet, Kibédy Ervint és másokat.

Az 1951-es együttesi megjelenésben és működésben megalakul a népi zenekar, művészeti vezetőjének Vetési György zeneszerzőt az Állami Népi Együttes korrepetitorát nevezik ki.

Az Énekkarból kiemelték és a továbbiakban önálló szólistának alkalmazták Ilosfalvy Róbertet, Kenderessy Zoltánt, Czövek Istvánt, Tóth Sándort és Torockói Tihamért. Ezzel egyidőben szerződtette az „Együttes” Berei Mária, Kotlári Olga és Szift Vilma szólóénekeseket, valamint Schneider Hédi zongoraművésznőt.
Ezzel létrehozták az Együttesnél a szólista csoportot, amelynek művészeti vezetője Kerekes János, az Operaház karnagya lett.

 Az Énekkar 1951-54 között jelentős szakmai fejlődésen ment keresztül. A hadseregben való fellépéseken kívül egyre rendszeresebben adott önálló koncerteket a Zeneakadémián és más rangos hangversenyteremben.

1952-ben Vásárhelyi Zoltán után Forrai Miklós lépett a vezető karnagyi pultra, az Énekkar létszámát pedig 110 főben állapították meg. Új korrepetitorok és énektanárok közreműködésével megkezdte tevékenységét az új kariskola is. Létszám tekintetében mindenképpen ez jelenti a Kórus fénykorát.
A mai Honvéd Férfikart 45 fős létszámával a Világ legnagyobb hivatásos férfikarai között tartják számon. Mégis hátborzongató belegondolni abba hogyan zenghettek 110 énekes ajkán Kodály nagy férfikari darabjaiban, vagy hogyan szólalnának meg ma romantikus vagy modern kórusművek, kettős férfikarok(…)

Bő esztendő múlva bejelentették Forrai Miklós távozását. Helyére Vass Lajost nevezték ki az Énekkar vezető karnagyává, s egyben az Énekkar 110 fős létszámát 75 főre csökkentették.

A „Férfikar” működésének hajnalán tehát számos zenei kiválóság tette le névjegyét egy új, egyedülálló irányzat: a professzionális férfikar mellett.
Munkájukat a korszak sajátossága szerint számos külföldi turné is motiválhatta: Szovjetúnió (1951),  Lengyelország (1952), NDK (1955), Kína (1956).

Az 1956-os esztendő külön fejezet az „Együttes” történetében, mivel az működése első korszakának lezárását jelenti. Ennek az évnek a történései a kezdetektől a 3 hónapos kínai vendégszereplés befejezésével zárul.

III. 1956

Budapest

A társulat eddigi történetének legnagyobb kihívása előtt állt: három hónapos kínai turné! S az indulás előtt egy különleges esemény, ami nem szerepel ugyan a történelemkönyvek lapjain, pedig a rövidesen kitörő forradalom sajátos előszelének tekinthető.

Történt ugyanis, hogy Kodály Zoltán –ugyan miért pont ekkor- Petőfi versére írt Nemzeti dalát a Honvéd Férfikarnak és Vass Lajosnak ajánlotta a kotta elejére felírva: -„Tűzzel!”.
S az Énekkar ezzel az épp csak megtűrt művel állt ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, hogy a Kínába induló Együttes nevében elbúcsúzzon a pesti közönségtől.
Szeptember 6-a volt, csütörtök este. „Jön, egyre jön a nép a Múzeum lépcsője elé” –tudósított a Művelt Nép.

„Mind sűrűbbé zsúfolódik a tömeg. Még Arany János szobrát is ellepik…”

Elsőnek Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront elnöke lépett a mikrofonhoz: -„Barátokat búcsúztatunk, barátokat, akik szívünkhöz nőttek, akiket szeretünk. Sok szóra nincs szükség. Elindulnak, hogy elvigyék Ázsia legnagyobb népének a magyar nép pergő ritmusú dalait, táncait, népi művészetét. Jó utat, sok sikert kívánunk!”

Aztán felcsendült a nemzeti dal. Egyszer, kétszer, sokszor.

Kodály, az ősz mester meghatottan állt, a tömeg pedig újra és újra hallani akarta: -„Rabok legyünk, vagy szabadok….”

Másnap az Együttes 220 fővel különvonatra szállt, hogy a Szovjetúniót átszelő csaknem kéthetes vonatozás után megérkezzen a maratoni turné első állomására: Senjang-ba.

A társulattal utazott Jancsó Miklós –akkor dokumentumfilm-rendező-, hogy megörökítse a nagy utazást. Ő sem sejthette, hogy a vonatfolyosón felvett balett-tréningek után drámai események részesei lesznek. (…)

 

Kína

Minden bizonnyal Guinniss-rekord is lehetett volna: három hónap, 12 város, 104 előadás.
Azonban a fantasztikus kínai turné mégsem erről a legemlékezetesebb, bár a kínai házigazdák mindent elkövettek, hogy a vendégek jól érezzék magukat: érkezéskor például az Együttes minden tagjáról méretet vettek, hogy bőrkabát és cipő készülhessen ajándékként mindenkinek, s mindenütt parádés volt a fogadtatás is.

"Az út varázslatos lett volna –emlékezett Horváth Ádám-, de félidőben kitört itthon a forradalom. Hangcsou városában a rádióból tudtuk meg, hogy harcok vannak Budapesten. Ettől kezdve fogyott az út szépsége, helyette belépett az izgalom: mi van az otthoniakkal, mi van az országgal, mi lesz velünk?

És közben utaztunk sok ezer kilométert, felléptünk, énekeltünk és nagyon féltünk. Táviratoztunk haza. Én a családomnak, Béres Feri a Nagy Imre-kormánynak üzent: -„Tartsatok ki, én is jövök!".

A szállodavonat pedig robogott tovább.

A hangulat egyre feszültebb lett, mígnem október 29-én, Kantonban megalakult az együttesi Nemzeti Bizottság. A kínai házigazdák belátták, ennek fele sem tréfa. Először Pengtö-Huai honvédelmi miniszter sietett a felbolydult Együtteshez, majd Csu-Te marsall, a Kínai Népköztársaság alelnöke, végül pedig maga Csou En-Iai miniszterelnök kereste fel a társulatot.

Hiába: a zaklatott énekeseket, táncosokat nem sikerült megnyugtatni. A hangulat egyre feszültebb lett. Hazulról nem jöttek levelek, a kérdésekre nem voltak válaszok.
A kínai házigazdák készségesek voltak: a Társulat két önként jelentkező tagját futárként hazarepítik egy hétre.
A futárok leveleket visznek, otthon felkeresik a hozzátartozókat, akit érnek. Eközben Pegingben az Együttes minden tagja a következő levelet kapta:

"Kedves Elvtársak! Mivel hazátokat a sötét ár által való elsodrás veszélyeztette, szívetek aggodalommal és fájdalommal telt el. De a magyar nép feje felett gyülekező felhőket a hatalmas szovjet hadsereg szétoszlatta. Ebből az alkalomból őszintén és forrón üdvözlünk benneteket és kérünk, alaposan pihenjétek ki magatokat…Peking, 1956. november 12."

Mindez alighanem olaj volt a tűzre, de végre december 4-én elérkezett a várva várt pillanat: indulás haza!
Méghozzá Moszkván keresztül.
Micsoda naivitás: az Együttes letépett sapkarózsákkal, lukas zászlókkal vonult be a szovjet fővárosba.

Jancsó Miklós erről így nyilatkozott:

„Az egész Együttes a forradalom mellé állt, le is vettük a csillagos sapkarózsát. Amikor hazaérkeztem többen is mondták, hogy milyen szerencsés vagyok ezzel a kínai úttal, mert esetleg itthon vagy felakasztottak volna, vagy disszidáltam volna, akkor pedig soha nem lehettem volna magyar filmrendező.”

Moszkvában azután különös dolog történt.
Pestről parancs jött: a Társulatnak fel kell lépnie a szovjet fővárosban!
Jó propagandafogás: a fellépés a magyarság lojalitását hivatott bizonyítani.
Ám a Metropol Szállóban viharos körülmények között megtartott alkalmi társulati ülésen a tagság zöme elutasította a „megtisztelő” parancsot.
Nem lehetett könnyű döntés, hiszen az Együttes énekesei, táncosai végül is a „rendszer gyermekei” voltak, a parancsmegtagadás pedig főbenjáró bűn.

És mégis… Az ajándékba kapott százrúbeleseket szétszórták a levegőbe, majd miután a szovjet kísérő tisztek kihátráltak, két hatalmas, két méteres basszista megragadta a Honvédelmi Minisztérium küldöttét, felemelték, s szinte a falra „szögezve” követelték: addig nem engedik el, amíg ki nem mondja: - indulás!

Így érkezett végül haza a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese 1956. december 15-én, és ezzel le is zárult az alapítást követő sikertörténet.

A Társulat jóformán ki sem lépett még a pályaudvarról, amikor a Honvédelmi Minisztérium azonnali hatállyal megszüntette hírneves, ámde renitens Együttesét.

 

Mégis tovább: (1957-1989)
Kis István, Pődör Béla, Zámbó István, Tóth András munkássága

Kodály állt ki mellettük..

Újkori hangkeresés(1989-2010)
Tóth András, Pálinkás Péter, Drucker Péter, Riederauer Richárd munkássága

Legújabb időszak: (2010-)
Strausz Kálmán, Riederauer Richárd

VII. Vezető karnagyok: Kabán Béla százados (1949), Vásárhelyi Zoltán (1949-1952), Forrai Miklós (1952-1953), Vass Lajos (1953-1956), Kis István (1957-1977), Pődör Béla (1977-1981), Zámbó István (1981-1989), Tóth András (1989-2001), Pálinkás Péter (2001-2003), Drucker Péter (2003-2009), Riederauer Richárd (mb. 2009-2010), Strausz Kálmán (2010-2020), Riederauer Richard (2020- )