Nem túl sűrűn játszott mű Liszt Ferenc Requiemje. Templomi koncerten alig tűnik föl, aminek oka lehet az is, hogy felépítése elég sajátos, nem tartalmazza a mise liturgiájának valamennyi elemét. Ami még különösebbé teszi, nem a könnyen összehozható templomi vegyeskarra írta Liszt, hanem a férfiember fájdalmát talán egy árnyalattal markánsabban megszólaltató férfihangokra.
Mindössze két év múlt el a magyar történelem hatalmas fordulata, a kiegyezés – és az azt követő koronázás, meg az ez alkalomra írt Koronázási mise – óta, amikor 1869-ben véglegessé vált a Requiem zenei szövete. Liszt személyes gyásza is inspirálóan hatott megszületésére – a megelőző évtizedben két gyermekét és édesanyját veszítette el –, de a közvetlen élmény a kutatók véleménye szerint Habsburg Miksa főherceg, mexikói császár erőszakos halála lehetett.
A mise technikai megoldása olyan, mintha egy igen népes kaszárnya zeneértő parancsnoka lett volna a megrendelő (valójában nem megrendelésre készült), a férfihangokat visszafogott, szinte csak támasztékként megszólaló orgona kíséri, és a szabadon választható zenekari kíséretet is trombiták, harsonák, üstdob teszik ki – szintén igen katonás hátteret sugallva.
A 19. századhoz képest modern zene a Requiemé. A Honvéd Férfikar első bérleti előadásában, Mindenszentek előestéjén tehát nagyon is testre szabott művel állt a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a közönség elé. Az öttételes zenedarabot Nagy László Adrián kísérte orgonán – hangszerének szólama végig mellőzi a Lisztre nagyon jellemző fergeteges szilajságot.
Az indító Requiem aeternam (Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik) tétel előbb a négy szólistának ad lehetőséget (tenor 1: Dékán Jenő, tenor 2: Tarjányi Béla, bariton: Murvai Dénes, basszus: Tóth Péter), majd a Lux perpetua (Örök világosság…) szövegrésznél lép be tömören és ugyanakkor lágyan a kórus, majd a Kyriével együtt szárnyal a tenor szólam.
Fotó: Korbely Attila
A Dies irae (Harag napja) számos nagyon ismert rekviem (Mozart, Verdi) általában sodró erejű részlete. Liszt itt ugyan szabadjára engedi a kórust – és itt szólalnak meg a félelmet fokozó rézfúvósok is –, az egész mégsem válik apokaliptikus látomássá, Murvai Dénes bariton szólója szép könyörgés megbocsátásért.
A harmadik (offertórium, felajánlás) tétel zenei feladat tekintetében egyensúlyt teremt a szólisták és a kórus között, ugyanis a Domine Jesu Christe (Urunk, Jézus Krisztus… szabadítsd meg minden megholt hívő lelkét…) kezdetű tételben a szólisták hívószavára válaszolgat a kar. Az ezt követő Sanctus fúgaszerűen indul meg, és újra megszólalnak az eddig hallgató kísérő hangszerek. A Szent vagy, Uram magasztosan hangzik fel, és a Benedictust fényes tenor Halleluja (Dékán Jenő) zárja le.
A háttérbe vont orgona az Agnus Dei tételben végig egyedüli kísérő, itt mutatkozik meg együtt a négy szólista: Tóth Péter tengermély basszusa, a másik mély szólamban Murvai Dénes érces baritonja, és a két tenor. A dallamvezetés az első, Requiem aeternam tételt idézi fel – és megindító újra hallani a tételzáró Lux perpetuát, amikor valamennyi énekhang egyszerre hangzik.
A Libera (Szabadíts meg) a mű külön született, hatodikként csatolt tétele mintha más kéztől származna. A mise egésze a halál – földi gondoktól és fájdalmaktól – megszabadító hangulatát szándékozott megmutatni; ez a tétel mégiscsak az életben maradottak komorságát, a veszteség fájdalmát sugározza. Nem is hallunk könyörgést a végén – inkább mintha Celanói Tamás Utolsó ítéletről írt éneke (melyből hagyományosan szokás választani a Dies irae tétel szövegét) valósulna meg. Ami elmaradt a rémségek felidézésében, azt a férfikórus most mind ránk zúdítja. A hívő ember joggal ijedhet meg ennek hallatán attól, hogy mi vár rá a halál után.
A Strausz Kálmán vezette Honvéd Férfikar állandóan műsorán tartja, és korábban már CD-felvételen rögzítette Liszt Requiemjét. Nem mondható derűs muzsikának, de érdemes újrahallgatni, felfedezni részleteinek finomságát.
Bedő J. István