Az 1948 végén megalakult férfikar először 1949. április 29-én lépett színpadra a Városi (ma: Erkel) Színházban. A díszelőadáson jelen van az akkori köztársasági elnök, Szakasits Árpád, Dobi István miniszterelnök és a honvédelmi miniszter, Farkas Mihály.
A kommunista párt természetesen kultúrpolitikai céljainak érdekében kívánta felhasználni az énekkart, ám mégsem tudta megakadályozni, hogy a valódi művészet és a valódi humánum természeténél fogva azonnal utat ne törjön magának akárhány „Sztálin esküje” kantáta (Kadosa Pál – Zelk Zoltán), vagy szovjet katonadal barikádja mögül.
A bolsevik politikai terrorban a közönség azonnal megtanulta a sorok között hallás művészetét, így minden előadás csendes – bár hangos tapsokkal kísért – tüntetés és elgondolkodási lehetőség volt a teljesíthetetlen normákkal és beszolgáltatásokkal küzdő, a százezres létszámban kitelepített, internálótáborokba és málenkij robotra hurcolt családtagokért elszorult torkú milliók számára.
Az énekkar ezredik fellépését 1953. június 7-én jegyzik Inotán, az erőműben. Vagyis 1500 nap alatt, átlag háromnaponta kétszer léptek fel az ország minden pontján, és már a kezdetektől külföldön is.
1956 nyarára már az egész ország érezte a mélyben forrongó változásokat. Bizonyára az sem véletlen, hogy Kodály Zoltán éppen ekkor komponált zenét a legismertebb, és a kommunista hatalom által fogcsikorgatva tűrt költeményre, a Nemzeti dalra. És sem előtte, sem azóta nem érhette nagyobb kitüntetés a férfikart, mint az, hogy ezt a művét a Honvéd Férfikarnak, és karnagyának , Vass Lajosnak ajánlotta.
1956. szeptember 6-án a Nemzeti dal többszöri előadásával búcsúzott a férfikar a közönségtől a másnap kezdődő kínai turné előtt. A Művelt Nép így tudósít az eseményről: „Jön, egyre jön a nép a Nemzeti Múzeum lépcsője elé. Mind sűrűbbé zsúfolódik a tömeg. Még Arany János szobrát is ellepik.”
„Az ősz mester meghatottan állt, a tömeg pedig újra és újra hallani akarta: Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!”– írja Mészöly Gábor: 50 év c. tanulmányában. Ez az este is hozzájárult az október 23-án fegyveres harcban kitört nemzeti forradalom előkészítéséhez.
A férfikart kínai hangversenykörútján érte a szabadságharc kitörésének híre, bár a vendéglátók igyekeztek azt eltitkolni. A hangulat egyre forróbbá és feszültebbé vált. Október 29-én Kantonban megalakult az együttesi Nemzeti Bizottság.
A kínaiak személyes meggyőzéssel igyekeztek csillapítani a kedélyeket: maga Csou En-laj kínai elnök kereste fel a társulatot. Végül két tagot hazaküldtek repülőn, hogy saját szemükkel győződjenek meg a hazai helyzetről. Közben a társulat becsülettel tette a dolgát, az előadásokon nem látszott meg mélységes aggodalmuk az otthoniak iránt.
Végre december 4-én elindulhattak haza. A tíznapos vonatút Moszkván keresztül vezetett. A nemzeti lobogókkal, Kossuth-címerrel érkező együttest provokatív kéréssel fogadták: lépjenek fel Moszkvában, mutassák meg, hogy „a sajnálatos események” dacára töretlen a magyar-szovjet fegyverbarátság. A moszkvai Metropol Szállóban viharos körülmények közt lezajlott állománygyűlésen a társulat elutasította a fellépést.
A Honvédelmi Minisztérium büntetésül még december folyamán megszüntette a művészegyüttest. 
Az 1957-es konszolidáció hónapjaiban aztán csökkentett létszámmal, de újra működni kezdhetett a tánckar és a szimfonikus zenekar, de az énekkarnak nem bocsátottak meg, végképp fel akarták számolni.
Csakhogy Kodály Zoltán felemelte szavát a férfikar megmaradása érdekében, s az ő erkölcsi és művészi súlyát, nemzetközi tekintélyét nem hagyhatta figyelmen kívül a legádázabb hatalom sem. „Művészi szempontból halálos vétek lenne ezt a hosszú évek nehéz munkájával felépített együttest szélnek ereszteni, amely nemcsak itthon, de az egész világon párját ritkító tökélyre jutott, és hivatva van, hogy a magyar művészet hírét és hitelét bel- és külföldön egyaránt gyarapítsa.” – írta a Mester 1957. január 15-én kelt, tiltakozó levelében.